1. fejezet - Üdv újra Gravity Fallsban!
*Bill*
Egymagam sétálgatok Gravity Falls sötét erdejében. A késődélutáni napfény
csak egy-két helyen tör át a fák lombkoronáján, így a gyér fényben könnyű
eltévedni. De nem nekem. Egyszerűen képtelen voltam tovább távol maradni a
kalyibából, mert tudom, hogy hamarosan megérkezik. Furcsa érzés kerít
hatalmába, mikor rá gondolok. És ez nem normális egy démonnál.
- Stan bácsi! - hallom meg Hullócsillag visongását.
Elmosolyodom. Ez biztos jele annak, hogy épségben megérkeztek. Fenyőfát
azonban nem hallom. Sietősebbre veszem a lépteimet, és megbújok egy fa mögött,
ami mögül tökéletesen ráláthatok a Pines család autójára. Először Hullócsillag
ugrik ki az autóból. Valószínűleg annyira izgatott, hogy elfelejtette
kikapcsolni az övét, és idáig azzal bajlódott. Mikor kipattan a családi
autóból, rögtön Stan nyakába ugrik. Hiába közeledik a húszhoz, Hullócsillag
olyan maradt, mint tizenkét évesen. Fenyőfa azonban még mindig sehol.
- Gyerünk! Mi lesz már, Fenyőfa? - mormogom magamnak.
Ekkor kinyílik a másik, hozzám közelebb eső ajtó, és
lazán kiszáll egy magas fiú, farmerban, piros pólóban és sötétkék kardigánban.
- F-fenyőfa… - motyogom döbbenten.
Amióta utoljára láttam (egészen pontosan 2 éve, 10 napja és 18 perce -
nem mintha számoltam volna…), finoman szólva is sokat változott. Megnyúlt, egy
kicsit izmosabb is lett, és már nem hordja a fehér-kék fenyőfás sapkát. Az
imádnivaló kisfiúból egy igen érett és vonzó fiatal lett. És már nem félek
bevallani magamnak mindezt. Mert kedvelem Fenyőfát.
- Dipper! - lép ki az ajtón Ford, és széles mosollyal az arcán köszönti.
Fenyőfa
vidáman csatlakozik húgához és a két Stanhez. Szüleik azonban nem szállnak ki,
pedig szívesen megismertem volna Mr. és Mrs. Pinest. Még sose láttam őket. Az
anyósülés felőli ajtó kinyílik, és egy női hang megkéri Fenyőfát, hogy szedje
ki a csomagjaikat. Fenyőfa szót fogad, és gyorsan kiszedi kettejük bőröndjét.
Leteszi őket a verandára, majd Hullócsillaggal együtt visszamennek az autóhoz,
hogy elbúcsúzzanak szüleiktől. Majd az autó elhajt, otthagyva az ikreket.
*Dipper*
Mikor anyáék autója elhajt, sóhajtok egyet. Kétévente, mikor leutazunk
nyaralni, Mabellel mindketten rengeteget írunk nekik. Viszont hasonló a helyzet
akkor is, ha éppen otthon nyaralunk, csak olyankor a két bácsikánknak írunk.
Ahogy elgondolkozva követem tekintetemmel az ezüst autót, a fák közt megpillantok
egy alakot. Figyelmem a távolodó autóról az idegenre terelődik. Elől szőke,
hátul pedig fekete haja van, jobb szemét fekete szemfedő fedi, és a ruhája
furcsa. Leginkább egy fekete öltönyhöz hasonlít, zakója sárga és hátul hosszú.
Ehhez fekete kalapot és csokornyakkendőt visel. Mikor találkozik a tekintetünk,
egy ideig egymást nézzük, majd eltűnik.
- Mi a baj, Dipper? - kérdi kíváncsian Ford.
Felé fordulok. Mabel és Stan már bementek, így csak ketten maradtunk.
- Semmi. - hazudom - Csak arra gondoltam, hogy teszek egy rövid sétát az
erdőben. Hosszú volt az út, és most jól esne a séta.
Ford elmosolyodik.
- Persze, menj csak.
Már nyúlna a bőröndökért, de megelőzöm.
- Ne fáradj, majd én beviszem. - mosolygok fel rá.
Nem szeretném megemlíteni neki, hogy nem bírná el a bőröndöket. Nagyjából
öt éve hagyta abba a város rejtélyeinek megfejtését. Már a hetvenes évei
közepén jár, így nem bírná. Mikor lejöttünk nyaralni Mabellel, pár feladatot
megcsináltam neki, de ritkán kért tőlem ilyesmit. Bemegyek a kalyibába, és
felviszem az emeletre a bőröndünket. Kikapom a sötétkék dzsekimet, a vállamra
dobom a hátizsákom, és már rohanok is le a lépcsőn.
- Majd jövök! - kiáltom, és már kint is vagyok.
Még pár óra, és besötétedik, úgyhogy sietnem kell.
- Hahó! - szólalok meg, bár nem tudom, hogy miként reagálnék, ha valaki
válaszolna - Nem tudom, hogy hallasz-e. De szeretnék veled beszélni.
A hangom nyugodt, bár belül tartok
attól az idegentől. Nem tudhatom, miféle alak.
*Bill*
- Hahó! - hallom meg Fenyőfa remegő hangját.
Kicsit közelebb merészkedek hozzá, de még nem állok készen a
találkozásra.
- Nem tudom, hogy hallasz-e.
Minden figyelmem a tiéd, Fenyőfa! - gondolom
halványan mosolyogva.
- De szeretnék veled beszélni. - folytatja.
Úgy döntök, hogy teljesítem a kérését. Már nem az a naiv és gyenge
kölyök, akit megismertem. Belerúgok egy levélkupacba, hogy felém forduljon, és
ne kelljen hátulról megközelítenem. Nem akarom ráhozni a frászt.
- Ki van ott? - kérdi bátran, és felém fordul.
Lassan előlépek a fa mögül. Fenyőfa összehúzott szemmel vizslat, és mikor
„felismer”, halványan elmosolyodik.
- Szia! - köszön barátságosan - Te voltál az, a fa mögött, ugye?
Tudja a választ, de azért bólintok. Nem lep meg a higgadt és barátságos
hangja. Mindig így viselkedik, ha Gravity Fallsba jön. A tizenkét éves
kölyökből profi lett, akárcsak Fordból. Le se tagadhatnák egymást.
- És miért leselkedtél a fa mögül? - kérdi.
- Titeket vártalak. - válaszolom őszintén.
Jobban mondva téged. - teszem
hozzá gondolatban.
Fenyőfa értetlenül ráncolja a homlokát.
- Ismerjük egymást?
- Igen. Legalábbis, én mindent tudok rólad, Dipper Pines. - mosolyodom
el.
Fenyőfa meg se rezzen.
- Mi vagy te? Gondolom, nem csak egy átlagos ember. Igazam van?
- Igen. Én egy démon vagyok.
Alig láthatóan elkerekednek a szemei.
- Ne aggódj, nem foglak bántani. - villantok rá egy barátságos mosolyt.
- Hogy hívnak? És miért vártál ránk?
Jaj, ne! Pont ezt akartam elkerülni! Nem mondhatom meg neki a nevem, mert
akkor kiakad. De hazudni se szeretnék neki. Inkább figyelmen kívül hagyom az
első kérdését, és rátérek a másodikra.
- Vártam, hogy megérkezz.
Gyanakvón végigmér, és egyet hátra lép.
- Mit akarsz tőlem? - kérdi, az előbbiekhez képest kevésbé kedvesen.
- Mondtam, hogy nem foglak bántani! - nézek rá hitetlenül.
Fenyőfa erre felnevet, bár a hangjában egy cseppnyi jókedv sincs.
- Mindenki ezzel kezdi. Aztán, mikor nem figyelsz, hátba támadnak.
Bűntudatot érzek az utolsó mondatától, elvégre nem egyszer támadtam már
hátba, mikor tizenkét éves volt. Nem csoda, ha nem bízik meg bennem. Épp ezért
nem fedhetem fel a kilétemet.
- De mégis… - folytatja elgondolkodva - Azt hiszem, benned megbízhatok.
Nem tudok ellenállni, hatalmas, és valószínűleg szörnyen idétlen mosoly
terül szét az arcomon.
- De még mindig nem mondat meg a neved. Miért? - kérdi.
Felsóhajtok.
- Mert félek, hogy többé rám se bírsz nézni, ha elmondom.
Fenyőfa közelebb lép hozzám, és vidáman mosolyog.
- Szimpatikus vagy nekem, szóval nem hiszem, hogy ezen a neved
változtatna.
Örülök, hogy te így látod, kölyök…
- Szólíts B-nek.
- B? - néz rám furán.
Oké, oké, tudom! Nem a legjobb név! De mondtam már, hogy nem akarok neki
hazudni! És a féligazság nem hazugság, ugye? Ugye?
- A többit majd később.
Szerencsémre rám hagyja.
*Dipper*
Úgy döntök, hogy ráhagyom. De támad egy remek ötletem.
- Nem tartasz velem egy nyugodt esti sétára?
B lelkesen bólogatni kezd.
- De! Remekül hangzik!
Megfordulok és megindulok befelé az erdő mélyére, de megtorpanok, mikor
nem hallom magam mellett a szőke démon lépteit.
- Nem jössz?
- Ne menj ilyenkor az erdőbe! Nemsokára besötétedik.
Elmosolyodom.
- Ugyan, miattam nem kell aggódnod! Nem most vagyok itt először. Fel
vagyok készülve mindenre. - mondom, és megpaskolom a hátamon lévő táskát - Te
pedig egy démon vagy, nincs mitől félned.
Ismét elindulok, de B megállít.
- Dipper… ne menj! - kérlel.
Visszafordulok hozzá, és aggódó kék szemétől földbe gyökerezik a lábam.
- M-miért?
- Mert… nem szeretném, hogy… bajod essen.
Fogalmam sincs, hogy ki ő, hogy honnan ismer, és hogy én miért nem
emlékszek rá, de…
- Te jó ég, már lassan hét óra! Haza kell menned! - térít vissza a
valóságba B, és finoman a kalyiba irányába toszogat - Le fogod késni a
vacsorát!
- Jó, jó, értettem! - nevetek fel zavartan, mire a démon elenged, és
szembe fordulok vele - Visszamegyek, ha megígérsz nekem valamit!
Sikerült felkeltenem B érdeklődését.
- Mit?
- Hogy még látjuk egymást.
B kivillantja ragyogó fehér fogait.
- Rendben van! - nyújtja felém a kezét, amit elfogadok - És üdv újra
Gravity Fallsban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése