By Mica: Billdip - Tiszta lappal 2. fejezet

2. fejezet - Vonzó démonok

*Dipper*

Egész éjjel alig aludtam egy szemhunyásnyit. Álmomban egy kék szempár üldözött. Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a titokzatos démont! Hiába rángatott ma magával a városba Mabel, nem tudok másra gondolni, csak a ragyogó szőke hajára, jég kék szemeire és letaglózó mosolyára.

Azt hiszem, kezdek becsavarodni. Normális ez egyáltalán?

- Mi a baj, tesó? - kérdi Mabel.

Úgy tűnik, hangosan gondolkodtam. De ki más segíthetne ilyen téren, ha nem ő?

- Tegnap megismerkedtem valakivel. - kezdek bele halkan.

- Ez nagyszerű! - lelkesedik - A tegnapi sétád közben, ugye? Azért maradtál ki olyan sokáig?

Nem vár választ, azonnal folytatja a kérdezősködést.

- Ú, és hogy néz ki? Találgathatok? Magas, ugye? És vékony! A szeme kék, ééés… barna a haja! Eltaláltam?

Elnevetem magam.

- Igen, igen, igen, és nem. A haja szőke és fekete, a többi stimmel.

Mabel visongani kezd, és a minket bámuló embereket figyelmen kívül hagyva, folytatja.

- Te jó ég! Miatta jársz ennyire máshol?

Bólintok mosolyogva.

- Akkor igazán dögös srác lehet! - húzza széles vigyorra a száját.

Igen, Mabel tudja. Miután Wendynek szerelmet vallottam, és ő elutasított, egyszerűen lehetetlenné vált számomra a randizás. Akárhány lánnyal is próbálkoztam, csak Wendy járt a fejemben, és mindenkiben őt láttam. Ez azonban megváltozott, mikor odahaza megismerkedtem Williammel, akit Mabel mutatott be nekem. Szegény húgom csak egy jó barátot akart nekem. Nem tudhatta, hogy William meleg. Igazából egész jól kijöttünk egymással. Sőt, nagyon is jól. És neki köszönhetem, hogy találtam kiutat a Wendy iránti érzéseimből.

- A hallgatásodat igennek veszem. - térít vissza Mabel.

Elvörösödik az arcom, és lesütöm a szemem. Mabel felnevet.

- Ezek után muszáj lesz bemutatnod nekem! - erősködik - Sőt, lehet, hogy lenyúlom tőled!

Mosolyogva forgatom a szemem.

- Na, és mi lesz Jasonnal? - kérdem felvont szemöldökkel.

Mabelnek elkerekedik a szeme, és olyan halkan válaszol, hogy én is alig hallom.

- Jasonnak nem kell erről feltétlenül tudnia.

Mindketten elnevetjük magunkat.

*Bill*

Türelmetlenül várom, hogy Fenyőfa végre hazaérjen. Tegnap éjjel nem aludtam túl jól, ezért tettem egy titkos látogatást a kalyibába. Az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy Fenyőfát néztem, ahogy alszik. Gyakran fölébredt, és olyankor el kellett rejtőznöm, de élveztem. Egyszerűen imádnivaló, ahogy olyan békésen fekszik, és időnként motyog valamit. Egyszer meg is érintettem az arcát, amitől álmában elmosolyodott. Fogalmam sincs, mit álmodhatott, de igazán aranyos volt. Ahogy így elmélázok, ajtócsapódást hallok. Odakapom a fejem. Fenyőfa most ért haza, de engem még nem vett észre, mert itt ülök az egyik tartógerendán. Egy pillanatig habozok, hogy szóljak-e neki, de mikor elkezdi levenni a ruháit, rájövök, hogy a köszönés még várhat. Fenyőfa a földre hajítja a kék kardigánt, és csukott szemmel végigfekszik az ágyán. Nincs rajta más, csak egy alsónadrág és egy piros póló. Ekkor veszem észre a bal karján lévő tetoválást. Engem ábrázol, a démoni alakomban, körülöttem Fenyőfa, Hullócsillag és a többiek jelével.

Vajon miért varratta ezt magára?

De nincs időm ezen gondolkodni, mert alattam Fenyőfa kinyitja a szemét, és azonnal észrevesz.

- Whoa! - nyögi meglepődve - Te meg mit keresel itt?

Azonnal felül az ágyában, és én is leugrok a tartógerendáról.

- Ez mi? - mutatok a tetoválására.

Azonnal odakap, és jobb kezével eltakarja a motívumot. Mintha nem láttam volna!

- S-semmi. - makogja.

Felvonom a szemöldökömet, jelezve, hogy nem vagyok hülye.

- Dipper… - noszogatom - Mit jelent?

- Ez egy szimbólum, ami a múltamhoz köt. Nem olyan fontos.

- Mármint… mit jelent neked? - mosolyodok el halványan.

Lesüti a szemét.

- Nem szeretnék erről beszélni.

Letérdelek elé, és úgy nézek fel rá.

- Miért?

- Mert egy olyan részemhez tartozik, aki… - kezdi, de elharapja a mondat végét.

Úgy döntök, hogy nem faggatom tovább. Felé nyúlok, és elhúzom a kezét a tetoválása elől. Eleinte vonakodik, de nem akadályoz meg. Mutatóujjamat végighúzom a démoni alakomat ábrázoló részen.

- Nagyon fájt? - kérdem.

Nem tehetek róla, a hangom szomorú. A francba, hiszen a fiú, akit szeretek, a bőrére varratta a szimbólumom!

- Csak egy kicsit. - füllenti - De az eszmei értéke számít.

Hiába próbálom kiolvasni a gondolataiból, mit is jelent számára, egyszerűen kizárt az elméjéből. Csak egy dolgot tudok kiolvasni:

Ó, nem! Ezt nem tudod meg addig, míg önszántamból el nem mondom!

A mosolya kiszélesedik.

- Volt már dolgom más gondolatolvasó démonnal. Úgyhogy bocsi, de az akaratom nélkül nem tudhatsz meg semmit.

*Dipper*

- Nagyon fájt? - kérdi szomorkás hangon.

Igen, eléggé fájdalmas egy tetoválás. De az önbecsülésemnek nem tenne jót, ha őszintén válaszolnék erre a kérdésre.

- Csak egy kicsit. - füllentem - De az eszmei értéke számít.

A démon elgondolkozva néz rám, és egy pillanaton belül meg is érzem, hogy próbál az elmémben turkálni.

Ó, nem! Ezt nem tudod meg addig, míg önszántamból el nem mondom!

Elmosolyodok.

- Volt már dolgom más gondolatolvasó démonnal. - mondom kicsit büszkébben - Úgyhogy bocsi, de az akaratom nélkül nem tudhatsz meg semmit.

Az elmúlt nyolc évemet a tanuláson kívül azzal töltöttem, hogy a lehető legprofibb legyek, hogy Ford számíthasson rám, ha leutazok hozzá. De miután sikerült Billt legyőzni, a városkától nem messze földet ért űrhajó megsemmisült, így egy-egy rejtélyt pár órán belül sikerült megoldanom. Hiszen Bill nem állt az utamban, Stan nem hazudott többet (legalábbis a várossal kapcsolatban), Ford itt volt és segített. Ja, és a város lakói is tudnak mindent, mert a Vak Szem Társasága „felbomlása” után minden emléket visszaadtunk a tulajdonosának. Vak Ivan tévedett. Az emberek hamarabb megbarátkoztak a természetfeletti gondolatával, amely érthető mindazok után, amit Bill művelt, mikor tizenkét éves voltam.

- Kivel? - zökkent vissza B, arcán zavart kifejezéssel - Milyen más gondolatolvasó démonnal?

Vállat vonok.

- Mindegy. - legyintek.

De már késő, felkeltettem az érdeklődését.

- Ki az a démon? - kérdi rendíthetetlenül.

Felsóhajtok. Végülis, Bill egy olyan része az életemnek, ami nagyban meghatározza a személyiségemet. És a tetoválást nem feltétlen kell neki megmagyaráznom.

- Egy nálad jóval erőszakosabb és manipulatív démon. - mondom végül - Bill Cipher.

Elkerekedik a szeme.

*Bill*

- Bill Cipher.

Nem akarok hinni a fülemnek! És egyszeriben nem tudom, hogyan kéne reagálnom. Egyik részem hangosan felnevetne, mert Fenyőfának fogalma sincs, hogy épp azzal az erőszakos és manipulatív démonnal beszélget. De… A másik részem megbántódott. Amit Fenyőfa az imént mondott, száz százalékban alátámasztja azt, amitől eddig csak tartottam.

*Dipper*

- Ismered? - kérdem egy perc csend után.

A démon nem válaszol.

- Hahó! Föld hí…

- Most mennem kell. - áll fel.

Csodálkozva nézek rá.

- Miért? Valami rosszat mondtam? - kérdem aggódva.

Lehet, hogy jóban vannak? Vagy - te jó ég - rokonok?

A démon felnevet, de semmi jókedv nincs a hangjában.

- Egyik se.

Ó. Annyira megdöbbentem, hogy el akar menni, hogy megfeledkeztem a gondolatom védelméről. Pedig ilyen ritkán fordul elő velem. Sőt, szinte soha.

- Ne menj még! - kérlelem.

- Sajnálom, Dipper, de nem maradhatok tovább. - néz rám szomorúan.

- De, ugye még látjuk egymást? - kérdem rémülten.

Melegen elmosolyodik, így az aggodalmam elszáll.

- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen, kölyök! - mondja, majd eltűnik.

Felsóhajtok, és levágódom az ágyra. Halványlila gőzöm sincs, hogy mi történhetett!